Miután Kultúrbakancslistánkról megtudtuk, hogy a teherhordó szánt az észak-amerikai indiánok találták fel, vegyünk sorra egy az Egyesült Államokban kikeresztezett gyümölcsfajtát, a Rainier cseresznyét.

Az összes ma termő cseresznye két vad faj leszármazottja: a Prunus avium az összes "édes" cseresznye elődje, míg a Prunus cesarus az összes mai meggy őse.

Harold Fogle, a Washington Állami Egyetem tudósa 1952-ben fejlesztette ki a rendkívül édes Rainier változatot, két fajta, a Bing és a Van keresztezésével. Az eredmény egy nagyon ízletes cseresznye, melynek sárga a húsa, sárga a héja egy kis pirosas pírral, egyszóval igen mutatós. A Washington állambeli Cascade-hegységben található Rainier-hegyről nevezte el.

A Rainier cseresznye héja könnyen megsérül, ezért a növények nagyon érzékenyek az időjárásra, különösen a szélre és az esőre, de a forróságot is rosszul tűrik.

Törékenységük megnehezíti a szedésüket, és szállításuk is komoly kihívást jelent. Emiatt aztán a termés mennyisége sohasem éri el más cseresznyefajtákét, ez pedig megmutatkozik az árában is. Drága gyümölcs, és kétszer olyan sokba kerül, ha importálni kell.

A Rainier cseresznyét minden ételben fel lehet használni, amibe cseresznye kell, de a legjobb nyersen, csak úgy kézből enni. 

Szárítva és étcsokoládéval bevonva finom édességként kerül kereskedelmi forgalomba.

Legyen Rainier vagy bármely más fajta, a cseresznye mindenképp listás étel, ami igazi ízvilágát sajnos csak nyersen és frissen adja ki, ezért minden évben csak rövid ideig élvezhetjük. Befőtt, vagy pálinka formájában már nyomába sem ér a nyers változatnak.