Miután Kultúrbakancslistánkról megtudtuk, hogy a fémművesség Kr.e. 8700 körül fejlődött ki a mai Irán területén, kóstoljunk meg egy iráni olajos magvat.

Az Iránban őshonos, zöld színű, izletes magvakat az iszlám legenda szerint Ádám hozta a földre. Elnevezése a perzsa pesteh szóból származik. Eredeti termőhelyén az anyanövény nagyobbra nő, mint bárhol máshol. Iránban a natúr pisztácia neve pesteh khám, a pirított sózott változat pedig pesteh shoor.

Amikor a pisztácia megérik, külső kemény héja szétnyílik, mintha kitátaná a száját. Iránban ezt úgy nevezik, hogy "nevet" a burka. A kemény burokból kikerülő magot még egy pirosas, puha réteg védi.

A héj színéből következtetni lehet a termés frissességére, mert idővel a héj egyre sötétebb lesz. A pisztácia magjának húsa világoszöld, ezért színezik zöldre a mesterséges aromákból készített "pisztáciafagylaltot". Az iráni pisztácia magának színe különbözik a sárgásabb árnyalatú kaliforniai fajtáktól, viszont a török fajták ugyanúgy néznek ki, mint az iráni és éppolyan izletesek is. A hagyományos iráni konyhában megőrlik a pisztáciát, és fahéjjal, zöld kardamommal, sáfránnyal együtt a basmati rizsből készített ételek ízesítésére használják.

A pisztáciaevés abbahagyhatatlan, ezért lehagyhatatlan Gasztrobakancslistánkról.