Az Atlanti-óceán francia partján elhelyezkedő sólepárlókból származik a szakácsok és a pékek által is annyira kedvelt finomítatlan, nedves, szürke tengeri só.

A fleur de sel (sóvirág) csupán a sótermés piciny része, mint a tejszín a tej tetején. A száradó sós víz felszínén található finom kristályos réteg, ami csak akkor alakul ki, ha a szél a megfelelő irányból fúj. A felszínről frissen lekaparva a sóvirág flamingó-rózsaszín lehet, de egy nap alatt fehéressé fakul. Egy évig érlelik, mielőtt az asztalra kerül.

A Guérande-félszigeten, Bretagne legdélibb csücskén, a Loire torkolatának közelében már 2700 évvel ezelőtt folytattak sólepárlást. A régi időkben agyagtartályokat töltöttek meg tengervízzel, és addig melegítették, amíg a víz elpárolgott és visszamaradt az értékes ízesítő.  Szintén ilyen módon nyerték ki a sót a rómaiak, amint arról három megmaradt ciszterna tanúskodik.

A IX. század táján aztán alapvetően megváltozott a sókinyerés technikája. Ebben az időben az itt élők felfedezték, milyen párologtatóerővel bír a napsugárzás és a szél, és hasznosítani kezdték az ár-apály jelenséget is.

Speciális minta szerint medencéket hoztak létre. A Bassin de Guérende és a Bassin du Mes évszázadokon át páratlan ökológiai rendszerként működtek.

A legrégebbi sókertek (marais salants), melyek közül öt még ma is használatban van, a karolingok korszakából származik, a sík agyagos talajba vájt csatornák és medencék hálózatából állnak. Agyafúrt szisztémát követve a sópárlótelep őrzője (paludier) kéthetente, magas vízálláskor friss tengervizet ereszt be a csatornákon át egy nagy víztároló tóba (vasiére) úgy, hogy kinyit egy zsilipet. Ebből a 10-40 cm mély tóból több sőkertet is táplálnak. Nyáron megindul az erőteljes párolgás. A párologtató medencék csak 5 cm mélyek. A víz folyását sok apró kis gát lassítja, fokozva a párolgást.

A júniustól szeptemberig tartó betakarítás idején a munkások hosszúnyelű gereblyével kitolják a sót a medence szélére. A felszínen kiválnak a sóvirágok, az étkezési só non plus ultrája, amit kizárólag elkészült ételek ízének nemesítésére használnak. 

Ma mintegy 200 férfi űzi ezt az ősi mesterséget. Mindegyikük kb. 60 medencét gondoz, ezek mindegyike kb. 1,3 tonna sót ad.

A hosszan tartó szellős párolgás alatt a sóból minden káros anyag kiválik. Tovább nem is kezelik. 

A finomított só (tiszta nátrium-klorid) a gyakorlott kóstoló számára kesernyésnek érződik. A finomítatlan só egy sor ásványi anyagot tartalmaz, például vasat, magnéziumot és káliumot.

Aki ezzel a sóval dolgozik, tudja, hogy kevesebb kell belőle az ételbe, mint a finomítottból. 

Minden Michelin-csillagos étteremben ez a só van kitéve az asztalra, hogy a vendégek kiszolgálhassák magukat.